Az adveni időszak mindig a várakozás, a csend és a remény különleges ideje. Idén közösségünkben még meghittebbé tette az ünnepi készülődést, az adventi szentmise, a koszorú megáldása, valamint a közös műsor.
A gyertyaláng fénye nemcsak az aulát, hanem a szíveinket is beragyogta.
Ezen a napon azonban egy bensőséges búcsú pillanatát is átéltük: hálával és szeretettel köszöntünk el eddigi plébánosunktól, aki szolgálatával, tanításával és emberségével kísérte közösségünk életét.
Búcsúnk egyszerre volt hálaadás és jókívánság. Ugyanakkor örömmel fogadtuk az újonnan érkező lelkipásztort is, akinek szolgálatára bizalommal és nyitott szívvel tekintünk. Advent különösen jó alkalom arra, hogy az új kezdetek felé is reménnyel forduljunk.
Ünnepünket még különlegesebbé tette, hogy a lakók és a dolgozók saját adventi gondolataikat is megosztották. Megható volt hallani, ki mit hordoz a szívében: volt, aki számára az advent a békét jelenti, másnak a szeretet csendes növekedését, megint másnak az összetartozást és az egymásra figyelést. Ezek a személyes üzenetek – amelyeket ellátottak és munkatársak együtt alkottak – olyan bensőséges pillanatokat teremtettek, amelyek valóban közösséggé formálnak bennünket.
A koszorú megáldása és a gyertya első fellobbanó fénye így nemcsak a liturgia része volt, hanem közös élményünk jelképe: ahogyan apránként fény gyúl, úgy nő bennünk is a remény, a hit és a szeretet.
Az első adventi gyertya megnyújtásakor ezért hálával fordulunk Istenhez múltunkért és reménnyel kérjük áldását az előttünk álló útra, távozó és érkező lelkipásztorunkra, valamint az egész intézményben élőkre és dolgozókra.
Kívánom, hogy szívünkben is egyre nagyobb legyen a világosság, amely elvezet Karácsony igazi öröméhez!
